Nem leszek itthon, ahogyan a múlt évben sem voltam. Éjfélkor indulok, elmenekülök.
Gondolnak majd Rád mások is, sokan, azok is, akikkel már nem beszélnél, meg a többiek, akiket szerettél, vagy már nem szerettél.
Sokszor beszéltünk róla, minden történet annyiféle, ahányan részt vettek benne. A miénk is, a kettőnké. De, egy történet. Élveztük azt, amit egyformán láttunk, és élveztük a háborúinkat is. A legtöbbet, de nem mindet. Amiket aztán levezettél hajszál pontosan.
Sokáig, évekig néztük az idős párokat, ahogyan segítik, szeretik egymást. Hogy milyen szép így együtt megöregedni. Azt mondtad, hátha szerencsénk lesz. És én bíztam benne. Belül meg talán mind a ketten tudtuk, de mégis, hátha, …. hogy vannak csodák.
Az utolsó években hallgattál róluk. A csodákról. A feladásról beszéltél, arról, hogy nem bírod tovább. Tiltakoztam, vagy hallgattam, kértelek, bíztattalak. Naponta beszéltél a jövőről, az én jövőmről, soha nem akartam hallani. De, Te akkor is mondtad. Hogy „belémbeszéled”. Két „utódot” meg is neveztél.
Félbeszakadt? Próbálom egésznek tekinteni, és tudom, hogy az is, egész, addig, eddig a napig lett egész. Akikkel meg megbeszélem, valami feldolgozásról beszélnek, ami értelmetlen, nem akarom, nem lehet.
Más dolgokat lehet, ezt meg nem.
Ha látnád,-néha úgy is érzem, látod-, mindent úgy csinálok, ahogyan kérted, persze gyáván és tétován, de úgy.
De más, persze, hogy más, minden már más. Talán hasonlítok mindent, Hozzád, viszonyítok, nem szabadna, felesleges és értelmetlen.
Emlékszel, az 50.-en is menekültem. Mentünk egész éjszaka. Mali Losinj. Te aludtál majdnem végig, hajnalban a tengernél a napfelkelte, és a „jóreggelt pálinka”. Nem szerettél utazni, aztán mindig élvezted. Ketten utaztunk legtöbbször, úgy volt jó.
A sok közös helyszín. Van, ahova vissza tudok menni, van, ahova nem. Ha van rá magyarázat, hogy miért így, azt Te tudnád, csak Te.
Így aztán maradnak a magamnak feltett kérdések, és megválaszolatlanul maradnak. Talán, majd valahogyan megfejtem őket.
Együtt nagyon könnyű lenne. Segíthetnél.