Péter Klára emlékére

Drága Klári,

10 éve elmentél.

10 éve szórtalak a Dunába.

Elengedtelek, de megőrizlek.

Köszönök mindent.

Tamás

Már a tizedik. Azóta.

Isten tartsa meg az emlékedet.

Akinek meghasad a szíve, annak meg kell halnia. Persze, vannak kivételek, túlélik, mint én. Aztán kapkodva élni, mert az idő, ami nincs, az sürget. Rohanva is lehet élni. Jól. Gyorsan, amitől minden valóságosabbnak tűnik, miközben punnyadnak a lerakodó emlékek, a megismert világ apró részei, amik megnyugtatnak. Mindegy, hogy mi van a helyén, mindennek van helye, akárhol van. Nem azt a rendet kell keresni. A káoszt kell élvezni.

Akik voltak, őket szeretni, és aki van, őt is.

Még mindig, amiket kaptam, tanultam Tőled.

Köszönöm

Ismét. Azóta a kilencedik.

Nem azok voltunk, akiknek a sosem volt szerelmek jutottak.

Emlékszem, amikor mesélted mások életét.  Akiknek kevesebb volt. Mások lettek. Nekik úgy is, jó volt…..

Szia

Hiszen, csak pár nap múlva lett volna megint, születésnap.

Akinek meghasad a szíve, annak meg kell halnia. Persze, vannak kivételek, túlélik, mint én. Aztán kapkodva élni, mert az idő, ami nincs, az sürget. Rohanva is lehet élni. Jól. Gyorsan, amitől minden valóságosabbnak tűnik, miközben punnyadnak a lerakodó emlékek, a megismert világ apró részei, amik megnyugtatnak. Mindegy, hogy mi van a helyén, mindennek van helye, akárhol van. Nem azt a rendet kell keresni. A káosz is jó, van benne rend.

Vezetni a történetet, mert csak úgy élhetsz, ahogyan történik.

Akik voltak, őket szeretni, és aki van, őt is.

Még mindig, amiket kaptam, tanultam Tőled.

Köszönöm.

Ha csak egy részét éled meg annak, ami benned van, akkor mi lesz a többivel?  Nincs a kérdésre válasz, de tudnod kell, hogy mit kell tenned a hátralevő időddel. A jövőddel.

Mert, csak az számít.

Néztem a fényképeidet. Kis szünet, aztán tovább.

Még bejárom az életnek nevezett legelő minden részét. Ismerkedem még új dolgokkal.

Majd aztán. Találkozunk.

Drága Klári!

Megvicceltük egymást. Már nyolc éve. Nem a legszebb nap.

Tegnap megláttam, hogyan kellett volna. Most és megint, már nélküled.

Tamás

Emlékszem, hogyan mentél át rajtuk. Mintha papírból lettek volna. Csak néztelek, figyeltelek.

Ha látnál, látnád, megtanultam ezt én is.

Hogy más lett, más lesz, hogy nem a dolgok, nem a személyek, nem az elvárások, semmi, csak a kíváncsiság.

Hogy elmúlik az, ami fontos volt, mert lesz fontosabb.

Új, és megint új élet. Életek. Mind az enyém.

Megyek át megint a falakon. Mindig van jobb. Ugye, van?

Te nyolc éve elindultál. Átértél. Még azon a napon. Ma nyolc éve. Mások ezt csak később vették tudomásul. Én meg azon a napon. Vagy, azóta sem.

Ma lett volna megint.

Ha látnál, örülnél. Hogy boldogságban és végre nyugalomban.

Szia Klári

Most ez mi? Mit mondanál?

Változás?

Kikényszerített?

Rendbe tett, vagy elrontott?

Bagoly

Drága Klári!

Egyedül maradtam megint. Már két hónapja.

Két hónapig nem volt pánik. Ma megjött. Tegnap csak a szele, ma meg beállított.

Nem akartam, nem tudom, hol romlott el. Hány rossz döntést hoztam? Szerintem, keveset, vagy eleget.

Kéne, kellene a tanácsod. Kevés az erőm.

Hogyan lesz, nem tudom.

Tamás

Szia Klári!

Igen, holnap lesz már hét éve. Itt hagytál. Tudod be lettem kicsit csapva. Már régóta féltem, de reméltem. Hiába reméltem, becsaptál. Kicsit. A nagymamákkal kapcsolatban is. Tévedtél talán. Talán…

Tamás

Születésnapod lenne.  Holnap. Azóta már a sokadik.

Megyek majd utánad.

Addig is, köszönöm, amit kaptam.

Szia Klári.

Hihetetlenül sok.

“Temetés”  már sok éve.

Velem már minden megtörtént.

Gábor haldoklik.

Meggyújtom a mécsest.

Érted, Drága Klári. Meg, a többiekért, akik vannak, voltak, hiányoznak, lesznek.

Néztem a Roland Garrost. Te lementél Tibivel, többé nem láttalak, csak meghalva.

Kaptam Zsuzsit és aztán Katit.

Köszönöm mindenkinek, aki megért, akik maradtak mellettem, Annának és a többieknek.

Még most is úgy érzem, vigyázol rám.

Drága Klári!

Azóta már a sokadik…

Átléptem minden határt, mert kellett.

Másképpen látom, úgy látom, ahogyan Te.

Ég a mécses.

Nem akartam bántani senkit. Ugye Te tudod?

Senkit.

Őrizlek.

Holnap lesz öt éve már,  vagy holnap, még csak öt éve.  Hogy papíron is, végleg.

Nehéz volt ez az öt év. Gyenge lettem, elromlottam. Sodródtam, belekezdtem, abbahagytam.

Feladtam.

És tudod, elengedtem magamat, elhagytam másokat, éltem, élek.  Sok öröm nincs benne.

Illetve mégiscsak.  Ismertelek, éltünk, szerettük egymást.

Így lenne ez ma is.

És Nélküled is, szerettek, szeretek, szeretek. “Nyomokat hagyni”, ahogyan azt Te mondanád. De,

minden más, örökre más, Drága Klári.

Ha elengedlek, az csak annyi, hogy visszakapom magamat.

Elengedlek, de nem felejtelek el. Soha.

Elengedek mást is, keményen, mert gyenge maradtam Nélküled.

Mert, nem értett meg, mert kevés voltam. Nem vagyok az, akinek ismert.

Mert, már Nélküled vagyok.

Van, volt egy titok. Az út hozzám. Te ismerted ezt az utat.

Igen, ma 5 éve történt. Még éltél 13 napot. Az orvosok szerint.

De, ez már nem volt igaz.  Már elengedlek, mást is, mert nem lehet mindenkit megtartani.

Nem tudtalak megtartani.

Szia Drága Klári…

Jó lett volna, ha látod, hogy mit csinálok és teszek. Kisegítettél volna. Válaszúton.

Helyzetben, amikor fájdalmas döntést kellett hozni.

Fájdalmas elváláskor. Amikor az ember tehetetlen.

Bántani mást, másokat, a szeretteimet. Nehéz és fáj.

Most meg már szépíteni sem lehet.

Mindig mondtad, két rossz döntés között is van jó.  Hol van, hol lett volna?

És, mi volt a rosszabb?

Megint egy elmaradt születésnap. Ha lennél, akkor mondanád, tanítottál az életre, a bátorságra. Te tudnál segíteni nekem.

Hallgatnálak és csinálnám, úgy, ahogyan mondanád. Bátran és mégis lélekkel.

Most is nagyon kellenél.

Holnap lesz 4 éve, hogy elbúcsúztunk. Akkor volt a szórás.  A Dunába, ahogyan Te akartad.

És holnap lesz a születésnapom. 62 éves leszek. Őrizlek.

Keserves.   És  nem is tudom jól leírni.  Még mindig sokszor olyan, mint egy ítélet.  Hogy, úgy tovább már sohasem.

A hogyan tovább, az meg már nem a “mi”, az már csak én.  Maradnak a kérdések, most már örökre.

És választ meg nem kaphatok Tőled…..

Ma van 4 éve.

Hogy meghaltál…

És nem tudom, milyen most. Más nagyon.

Nyugodjál békében….

http://www.youtube.com/watch?v=6HNw7vFHn2M&feature=player_embedded

Ebben az évben csendben, kicsit egyedül, gondolkozva.

Már nem új semmi.

Holnap lennél 64 éves. Megünnepelnénk, ketten lennénk, jó lenne.

Fognám a kezed, nézném a szemedet.

Amikor nem is éltél már, csak a statisztika szerint, mentem be Hozzád, vittek. Álltam a köpenyben, a cipőmre húzott nylonban és vártam, hogy beengedjenek.

Előkerült egy nővér, mondtam, hogy kihez jövök. Ilyenkor előbb a nővér ment mindig Hozzád, megnézni, hogy látogatható vagy-e.

Nem ismert Téged.  Bekiabált a többi nővérhez: “melyik volt a Péter Klára?”  Hát, ez volt, három éve már.

Mit is mondhatnék  Neked, vagy másnak ma Rólad?  Hogy nem kell őriznem az emlékeket,  azok vannak, csak úgy mindig, itt vannak velem. Hat nap van, ami évforduló, hat olyan nap, ami különösen fontos.  Három, ami közös volt, ünnep, és három utána, Utánad.  Meg az összes többi nap, már Nélküled. Az emlékek. Ezeken a napokon csak felerősödnek, fájnak. De adnak örömet is, sokat. Mert léteznek, élők, megtörténtek, együtt éltük meg őket.

63 éves lennél, én meg lassan annyi leszek, mint amennyit megéltél Te. Ha látod, buta fejjel azt érzem sokszor, látod, hogy mit kezdtem magammal, arra gondolok, nem bántanál, azt mondanád, jó így. Én meg azt mondanám, más, minden más, soha nem lesz olyan semmi. Lenne tennivalóm, nem teszem. És vannak dolgok amiket nem szabadna, és mégis….  Mint Te, ahogyan Te tetted, vagy nem tetted.

Akik vannak körülöttem szeretnek. És most, utólag, megtanultam Tőled, hogy szeressek én is, és szeretek, most  már szeretek másokat is, ahogyan lehetett volna Melletted is.  Akkor nem ment.  Voltál Te.

Változik, változó minden.  De az évfordulók, a kettőnk napjai megmaradnak, állandóak. Ilyen lesz minden meg nem élt születésnapod, amíg élek.

Valaki egyszer azt mondta, hogy amennyi évet éltünk együtt, annyi hónap lesz nagyon nehéz. Marhaság, gondoltam. Annyian annyi mindent mondtak. De, most mégis könnyebb valamivel.  Inkább a szép emlékek, a kedves dolgok, a vidámabb történetek járnak a fejemben.  Vizitúrák, sátorozások, főzések, nevetések, a mosolyod. A „jó kis cigaretták”, a szavak, kifejezések. „Kérek bort”, „ hibáztam”, „nem csinos”, sok-sok apró gesztus, a mozdulat, a tekinteted, minden, aki Te voltál.  Pilismarót, a resti Pápán, a Rába, a kisvendéglők, a kocsmák.  A „helyiek”, a főzések bográcsban, a csalinkázások vidéken.   A Mátra, a dörzsivel, a két-három napos rövid utak. Az örömök, a kis dolgok megbecsülése, szipók, a bogyók, a tárgyak, holmik, ruhák, mind, mind Te.  A kibeszélések. A gondolataid kifejtése, az intellektusod, a viták, az aurád, minden, minden.

Neked ezt sem kéne magyaráznom.

Két éve búcsúztattalak. Volt még Tibi is, meg az a nagy magány.

Ami meg lett, arról azt remélem, hogy látod, elképzelem, hogy őrzöl, hogy vigyázol rám. Ahogyan magadra soha nem vigyáztál. Te azt hívtad életnek, amit, ahogyan tettél. Hagytam?  Mulasztottam, „hibáztam”.

Jó volt Veled.

Nem leszek itthon, ahogyan a múlt évben sem voltam.  Éjfélkor indulok, elmenekülök.

Gondolnak majd Rád mások is, sokan, azok is, akikkel már nem beszélnél, meg a többiek, akiket szerettél, vagy már nem szerettél.

Sokszor beszéltünk róla, minden történet annyiféle, ahányan részt vettek benne.  A miénk is, a kettőnké. De, egy történet.  Élveztük azt, amit egyformán láttunk, és élveztük a háborúinkat is.  A legtöbbet, de nem mindet.  Amiket aztán levezettél hajszál pontosan.

Sokáig, évekig néztük az idős párokat, ahogyan segítik, szeretik egymást. Hogy milyen szép így együtt megöregedni. Azt mondtad, hátha szerencsénk lesz.  És én bíztam benne.  Belül meg talán mind a ketten tudtuk, de mégis, hátha, …. hogy vannak csodák.

Az utolsó években hallgattál róluk.  A csodákról. A feladásról beszéltél, arról, hogy nem bírod tovább. Tiltakoztam, vagy hallgattam, kértelek, bíztattalak. Naponta beszéltél a jövőről, az én jövőmről, soha nem akartam hallani. De, Te akkor is mondtad.  Hogy „belémbeszéled”. Két „utódot” meg is neveztél.

Félbeszakadt? Próbálom egésznek tekinteni, és tudom, hogy az is, egész, addig, eddig a napig lett egész.  Akikkel meg megbeszélem, valami feldolgozásról beszélnek, ami értelmetlen, nem akarom, nem lehet.

Más dolgokat lehet, ezt meg nem.

Ha látnád,-néha úgy is érzem, látod-, mindent úgy csinálok, ahogyan kérted, persze gyáván és tétován, de úgy.

De más, persze, hogy más, minden már más. Talán hasonlítok mindent, Hozzád, viszonyítok, nem szabadna, felesleges és értelmetlen.

Emlékszel, az 50.-en is menekültem.  Mentünk egész éjszaka.  Mali Losinj. Te aludtál majdnem végig, hajnalban a tengernél a napfelkelte, és a „jóreggelt pálinka”. Nem szerettél utazni, aztán mindig élvezted. Ketten utaztunk legtöbbször, úgy volt jó.

A sok közös helyszín. Van, ahova vissza tudok menni, van, ahova nem. Ha van rá magyarázat, hogy miért így, azt Te tudnád, csak Te.

Így aztán maradnak a magamnak feltett kérdések, és megválaszolatlanul maradnak. Talán, majd valahogyan megfejtem őket.

Együtt nagyon könnyű lenne.  Segíthetnél.

25 éve az első együtt töltött napunk. És két éve az utolsó megkezdett.  Közte meg 23 év. A közös napok. Folyamatosan  ezekre gondolok az összes közös napunkra. És naponta erre a két évvel ezelöttire. Naponta, hogy hátha nem is így volt. Hogy, hogyan volt, és miért?  Mint egy film, ami pereg, elszakad, mindig ugyanott.  Elötte olyan sok minden, utána, azóta meg  minden más, és már más is marad.  Nélküled.  És, jönnek az újabb dátumok, június 21-e, július 12.  És, már megvolt, április 23-a és május 8-a.  A Hozzád, hozzánk tartozó dátumok.  Mindenféle jön, marad az emlék, az egyetlen állandó.

Ugyanúgy, ahogyan azóta mindig.  Egyformán, nyomasztóan, kérlehetetlenül. Talán vigasztal kicsit, hogy legalább VOLT. Voltál velem, együtt lehettünk. És, amennyire az lehetséges, együtt is maradtunk. Amig csak vagyok, az a VOLT, az VAN.

Egy vers. Tetszene Neked, szeretnéd.

József Attila: Harmatocska

Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsíros
papíros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam híven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyü,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.

Amikor jártuk még az erdőt és a mezőket, néha vittük magunkkal a növénymeghatározót is.  Pár virág nevét megállapítottuk, hogy aztán el is felejtsük őket.

Néhány napja az erdőben, volt velem valaki.  Megmutatta a címben jegyzett két virágot.  Szépek.  Olyan volt az idő, amit Te szeretsz, nem volt meleg, tiszta és szellős idő volt.

Mindig azt mondtad, az élet az, ami megy tovább.  Hogy az élet az emlékek szerzése és a nyomok hagyása. Igazad volt, élet vagy nincs, akkor folytatás sincs, vagy megy tovább, események, illatok, ízek, szavak lesznek.  Ami meg a kettő között van, az nem élet, az állóvíz.   Az az, ami rosszabb, mint a halál.  Amitől féltél és amitől féltettél. A semmitől, a szomorúságtól. Ezért aztán történnek dolgok, születnek új emlékek.

Persze, nem annyira szabadon, mint Veled, én csak futkározok a folyó partján, mint a legtöbben, akiken olyan jókat nevettél. Akik nem tudtak Rólad, rólunk semmit. Te meg a vízben benne voltál. Megmártóztál, sokszor.

Voltam és vagyok a folyó partján sokat.

Cigány akartál lenni. Szabadon.  Mesélik, Nógrádban, Rimócon él egy fiatal cigány. Sűrű fekete haj, nagy barna értelmes szemek. 30 éves, egyéves az unokája.  Ő is lubickol, szabadon.

Én 60 éves leszek, ha igaz, a „temetésed” napján.

Most, most lesz két éve, hogy meghaltál.  Azt hiszem, nem tudom, utána az a 13 nap, az talán nem volt, vagy volt, senki nem tudja.

Annyi minden volt és annyi minden van, hála Neked.

Elővettem valamit, amit Te írtál:

„Reggel háromkor volt a randink a “beggyel”. Odaszáll a gang korlátlátjára, a kitett (sínylődő, nyaraló) szobafenyőm mögé és csattog. Pirkad, ami mostanában ritka jelenség számomra (felidézve, amikor a fülledt-buja, a következő nap esti megismétlésig megőrzendő pállott szájú éjszakája után 20..évesen kúsztam haza hajnalban)

Hajnalban csak csattog, ahogy jön fel a nap és már remeg a kánikula előszele, a vidám csattogás szívás-csattogásba csap át, röpdös a fán, a fa és gang között, aztán reggel nyolc körül már csak elpilledt szívással üldögél a fán…”

Én meg látom, minden nap látom az arcodat, a tekintetedet, a mosolyodat.

Felkavar és megnyugtat.

Őrizlek.

Akkor, két éve, a kórházba készültem, arra a vizsgálatra, és Te féltettél és féltél, egyedül leszel

Tibivel.

Amikor egész nap együtt voltunk, amikor még nem voltál a szokásosnál is rosszabbul.

Talán az volt az utolsó felhőtlen együtt töltött napunk.

Azt a napot is őrzöm, azóta is átélem, annyira jó volt. Tele volt szeretettel, meghitt volt minden.

Fogtad  a kezem, fogtuk egymás kezét.  Azóta is, valahogyan fogjuk. Mintha együtt lennénk, mintha minden

olyan lenne, mint régen.  És, ahogyan múlnak az évek nem kerülünk távolabb egymástól, találkozunk

megint, együtt leszünk ismét.

Vologya is elment. Vologya Mjasznikov.  Egy éve volt házas.  Ő tette?  Talán (?) önkezével.  Ment

valaki után, oda

valahova, ahol Te is vagy.

Sokat voltunk együtt, négyen, jó esték voltak. Hiányoznak. Hiányoztok, hiányzol.

Tudod, ahogyan közeledik a második, már Nélküled, egyre többször gondoltam arra a festett fadobozra. Amit olyan régen kaptam, benne egy üveg borral. Sok éve volt, Te meg minden nap mondtad, igyuk meg azt a bort. Nem irigyeltem, azt akartam, ne igyál, arra kértelek, hogy ne, az ajándék, emlék, hagyd meg nekem. Te házkutatásokat tartottál itthon, bárhova dugtam el italt, megtaláltad, a szekrény tetején, a kinti tárolóban, az autó csomagtartójában, mindenhol. És évekig szóbahoztad azt a bort. Hogy az majd megpimpósodik.

A doboz ott áll a konyhában, mindig ott állt a tálalópulton, néha takarításkor az Edit leszedi, én meg nézem minden nap, eszembe jut annyi minden……

Pár hete, hogy közeledik november 11-e, elhatároztam, ebben az évben egyedül leszek, Veled. Kinyitom és megiszom azt az üveg bort. Megisszuk.

Az utolsó együtt töltött este. Június 7-én, éjjel, kaptam a pofámra, ittál sokat, már napok óta ittál, itthon folytatni akartad, dühös voltál, mert este sok volt a vendégségben a “diszkrepancia”. Szóba hoztad a dobozt is, aztán lefeküdtél, nem voltál jól. Másnap elmentél.

Le kellett vennem a konyhában mindent a pultról, mert új konyha, jön a bútoros.

Először fogtam a kezembe a dobozt, azóta először. Persze, hogy nem volt benne semmi, már régen, réges-régen üres volt. De, azt játszottuk évekig………

Megnevettettél, úgy, mint régen.

Köszönöm

Pilisi Bú-ú-ú….

mezöön heverô
emlékeket kergetô
idôsülyedés

Így valahogy

ô(t) szen(v)telve tekerve
várva gondol(v)án
elvet-éltünk mindketten

Van, aki mindigre megy el, van, aki meg hiába megy el, mégis ittmarad. Mint a Klári. Itt van, mindigre.

(csak az bosszant, hogy ezt a felfedezésemet nem tudom vele is közölni, és nem tudom meghallgatni abbéli vélekedését, hogy pontosan hová is tegyem az efféle bölcsességeimet – mert megmondaná, egészen pontosan. )