Valaki egyszer azt mondta, hogy amennyi évet éltünk együtt, annyi hónap lesz nagyon nehéz. Marhaság, gondoltam. Annyian annyi mindent mondtak. De, most mégis könnyebb valamivel. Inkább a szép emlékek, a kedves dolgok, a vidámabb történetek járnak a fejemben. Vizitúrák, sátorozások, főzések, nevetések, a mosolyod. A „jó kis cigaretták”, a szavak, kifejezések. „Kérek bort”, „ hibáztam”, „nem csinos”, sok-sok apró gesztus, a mozdulat, a tekinteted, minden, aki Te voltál. Pilismarót, a resti Pápán, a Rába, a kisvendéglők, a kocsmák. A „helyiek”, a főzések bográcsban, a csalinkázások vidéken. A Mátra, a dörzsivel, a két-három napos rövid utak. Az örömök, a kis dolgok megbecsülése, szipók, a bogyók, a tárgyak, holmik, ruhák, mind, mind Te. A kibeszélések. A gondolataid kifejtése, az intellektusod, a viták, az aurád, minden, minden.
Neked ezt sem kéne magyaráznom.
Két éve búcsúztattalak. Volt még Tibi is, meg az a nagy magány.
Ami meg lett, arról azt remélem, hogy látod, elképzelem, hogy őrzöl, hogy vigyázol rám. Ahogyan magadra soha nem vigyáztál. Te azt hívtad életnek, amit, ahogyan tettél. Hagytam? Mulasztottam, „hibáztam”.
Jó volt Veled.